 Ám az efféle tervek éppen azért jók, hogy célt adjanak az ember életének, hogy legyen miért küzdeni. Történetünk hősei is így tettek, s mostanra eljutottak odáig, hogy ma délután útra kelnek Spanyolországba, két hét múlva pedig belevágnak életük nagy kalandjába, követik a Fa Nándor, Gál József és Kopár István által fémjelzett útvonalat, és a klasszikus, déli útvonalon, az Antarktisz körül a hideg vizekben megkerülik a földet.
„Már középiskolásként hajtott minket a kalandvágy, amikor még jóformán azt sem tudtuk, mitől megy a hajó, milyen engedélyek, milyen feltételek kellenek ahhoz, hogy az ember tengerre szálljon és az álmai nyomába eredjen – vallja be Rakonczay Gábor. – Végigdolgoztuk a nyári szüneteket, hogy vitorlás-oktatásra járhassunk, s egyre inkább ebben a világban éltünk, a szobánk falán az építész terveket felváltották a hajós fotók és térképek, tervek. S egyre több történetet olvastunk a földkerülésről, például arról, hogy aki a Horn-fokot megkerüli, az az angol klasszikus pubokban felteheti a lábát az asztalra. Ha nem is a lábfeltevés miatt, de szeretnénk egyszer közéjük tartozni...”
Érdekesség, hogy egyikük sem származik hajós családból, emiatt is keltett meglepetést a tervük az ismerősök körében. De még mielőtt megvalósulhatott volna, jött egy közbülső kaland – amely jelentőségét és súlyát tekintve csöppet sem volt kisebb. Gábor és Viki ugyanis átevezte az Atlanti-óceánt.
Eleinte számukra is misztikusnak tűnt, hogy valaki ül egy csónakban és heteken keresztül evez, de egyre többet motoszkált a fejükben, s végül nekiláttak, hogy megtervezzék és hét hónap alatt megépítsék a világ legkönnyebb, leggyorsabb evezős hajóját, amellyel 4 óra híján megdöntötték a világrekordot – hiszen 51 nap alatt átevezték az óceánt a Kanári szigetektől a Karib-szigetekig.
Voltak nagy veszélyben (négynapos viharban), voltak rettenetesen fáradtak és kimerültek, eveztek tízméteres hullámok között, de egyetlen pillanatra sem gondoltak arra, hogy feladják, s ezek a nehézségek csak még jobban megszerettették velük a tengert.
A végén az övék lett az „Év kalandja díj” az amerikai National Geographic szavazásán, kitüntetést vehettek át Londonban, és folytathatták a tervezgetést, amely az utóbbi egy évben vált realitássá.
Rakonczay Viktória és Gábor
Megvásárolták, átalakították és fél éven keresztül tesztelték a Földközi-tengeren és az Atlanti-óceánon a Formosa típusú, center cockpites hajót, amelyet kifejezetten hosszú tengeri vitorlázásra alakítottak át, s amely normálisan 6+1 személyes, de ők csak ketten lesznek rajta – kell a hely az élelmiszereknek és az egyéb felszereléseknek.
„Felváltva irányítjuk majd a hajót, négyórás váltásokban, s bízunk annyira egymásban, hogy amíg az egyik kormányoz, addig a másik nyugodtan alszik – mondja Gábor. – Fontos, hogy egyikünk se vállaljon fölösleges kockázatot, hogy az alapszabályokat mindig betartsa – ilyen például, hogy amíg az egyik alszik, a másik sohasem hagyja el a cockpitet, vagy legalábbis addig nem, amíg fel nem ébreszti a másikat, vagy ha szokatlan hangot hall az ember, rögtön járjon utána, mitől van, mert utóbb nagyon megbánhatja, ha nem teszi. De a szabályok betartásával gyönyörű kaland lesz ez az egy év. A tengeren amúgy az éjszaka a legszebb, amikor foszforeszkál a hajó nyoma a vízen, de nemcsak a hajóé, hanem a delfineké és bálnáké is. A hosszas távollét és a vízen lét egyébként rengeteget formál az emberen, miután hetekig huszonnyolc fokos tíz százalékban sós vizet iszol, földöntúli módon tudsz örülni egy hideg sörnek, képes vagy rácsodálkozni a forró zuhanyra, mintha sohasem próbáltad volna...”
Tartós élelmiszereket visznek magukkal, amelyek nem igényelnek hűtést. A kenyeret maguk sütik, víz lesz a tengerben, rizst és tésztát, ízesítő porokat és kész konzerveket esznek, no és persze rengeteg vitamint, mert az már az evezős túra során megmutatkozott, hogy az emberen nagyon hamar kiütköznek a vitaminhiány nyomai.
Ők ketten egy teljes évig lesznek úton, a tervek szerint tízszer kötnek ki, de ha az időjárás úgy kívánja, még öt belefér, de összességében így is 250 napot töltenek a vízen – egymásra utalva, együtt, egymásért küzdve az elemekkel. (A legtöbb helyen csak néhány napot, Ausztráliában viszont egy hónapot töltenek – ez lesz a leghosszabb „pihenőjük”.)
A vitorlás azonban nemcsak a természeti erőket, és az emberi határokat próbálja meg legyőzni, hanem a természetvédelem jelképe is lett. A hajósok természet iránti elkötelezettségét az is mutatja, hogy a speciális hajónak a WWF nemzetközi természetvédelmi szervezet adott nevet. Viktória és Gábor reméli, hogy a hajóval minden kikötőben fel tudják hívni a figyelmet a természet állapotára, és a természet védelmének fontosságára. Az óceánok életére ugyanis nemcsak a klímaváltozás, de a túlhalászat, a szennyezések is igen nagy veszélyt jelentenek.
„Ez az út igazán közel hoz minket a természethez. Ezért szeretnénk megtenni minden tőlünk telhetőt azért, hogy felhívjuk a figyelmet a problémákra. – mondja Rakonczay Viktória – A vitorlázásban a szabadságérzés a legjobb. Te szabod meg, hogy mikor, hová mész, természetesen az időjárást tiszteletben tartva – s ha bár a modern technika a vitorlázásra is hatással volt, azért vannak dolgok, amelyeket már száz éve is pont ugyanígy csináltak az emberek. S ott, az óceánon nincs segítséged, persze, jelezhetsz a mentőcsapatoknak, de lehet, hogy két hét, mire odaérnek. Szóval észnél kell lenni. Ez a túra folyamatos problémamegoldásról, helyzetkezelésről szól, nem fúj kétszer ugyanolyan szél, az utadba kerülnek nagy hajók, és közben az érintetlen, tiszta természet vesz körül. Az időtlenség magával ragad, és amikor körülötted semmi sincs, csak a víz, arra gondolsz, ez pont ilyen volt akkor is, amikor a nagy felfedezők hajóztak erre és ugyanilyen lesz száz év múlva is...”
(Fotó: Kínyó Norbert)
|
FŐOLDAL
